A kolozsvári egyetem és a romániai magyar identitás politikája

 

            1998 közepén Romániában tanúi lehettünk annak, ahogyan az önálló magyar állami egyetem kérdése átformálta a politikai küzdőtér törésvonalait, létrehozott és felbontott szövetségeket. Olyan politikai stratégiákat jelenített meg, amelyek meghatározzák az arról való elképzelést, hogy miként kell „a románoknak” és „a magyaroknak” megosztaniuk Erdélyt. S miként lehet és kell a magyar kisebbséget megnevezni, elhelyezni és elismertetni Románia társadalmi és kulturális rendjében. Napjainkban, miként más politikai rendszerek esetében is, ez a koncepció nyilván sajátos körülmények között, sajátos módon jelentkezik és termelődik újra, miközben a változás jeleit is mutatja. Tanulmányom éppen ezt a partikularitást igyekszik megragadni egy kiemelt jelentőséggel rendelkező szimbólum, az önálló magyar állami egyetem, társadalmi használatának esetén keresztül. Clifford Geertzel szólva, kulturális elemzésem célja megérteni „a szimbólumokban megtestesülő jelentések történetileg közvetített mintáit”, illetve „a szimbolikus formákban kifejezett örökölt koncepciók azon rendszerét”, „amelynek segítségével az emberek kommunikálnak egymással, állandósítják és fejlesztik az élettel kapcsolatos tudásukat és attitűdjeiket” (Geertz, 1994: 65). Véleményem szerint az egyetemnek szimbólumként való értelmezése alkalmas arra, hogy megértsük, milyen együttélési elképzeléseket dolgoztak ki és fogadtak el a román és a magyar elitek Erdélyben. Hiszen általa is kommunikálnak egymással, helyezkednek egymáshoz képest, mintegy az egyetem körüli vitákkal (is) megüzenve azt, hogy mit gondolnak magukról, egymásról, valamint az együttélés morális és politikai rendjéről.

A mai diskurzusokat és társadalmi gyakorlatokat nemcsak önmagukban, hanem a történetiségében rögzült romániai magyar kulturális politika használatának vonatkozásában is interpretálom. Az egyetemmel mint etnikai szimbólummal való politizálást az etnicitáspolitika, avagy az etnikai identitás politikája egyik jelenségének tekintem. Ennek elemzésében mindenekelőtt az etnikai identitás társadalmi felépítésére és az identifikáció stratégiáira figyelő konstruktivista szemléletre támaszkodom (például Barth, 1969; Eriksen, 1993; Hall, 1996). Az önálló egyetemre irányuló politikai gyakorlatot az etnikai csoport határát felépítő és fenntartó mechanizmusként kezelem. Az identitáspolitikát három dimenziójában értelmezem: úgy mint a megnevezés, helyezkedés és elismertetés politikáját (lásd erről, Magyari-Vincze, 1997), melynek célja, hogy a megcélzott kollektív identitást bizonyos meghatározásokban képzelje és ismertesse el, és az így definiált csoportnak méltóságteljes pozíciót harcoljon ki a társadalmi-politikai hierarchiában.

Az egyetem szerepe az etnikai és nemzeti identitást építő politikában

A romániai magyar identitás politikája a kisebbségi létet - mint az Erdélynek Romániával való egyesüléséből származó problémát [1] - a kulturális autonómia kiépítésével képzelte megoldani. [2] A magyarként való megmaradás - mint morális kötelesség - [3] feltételeit a saját kulturális intézmények kiépítésében és fenntartásában látta. Ezek révén gondolta el a magyar anyanemzethez való kapcsolódást, a román államhoz való tartozást, valamint a romániai magyar kisebbségnek, mint önálló entitásnak a létét. E politika logikája szerint a kultúrának a saját állam funkcióit kellett betöltenie, intézményeinek a romániai magyarság létezését kellett biztosítaniuk és bizonyítaniuk.

Az egyetemet a kultúrának mint szimbolikus államnak kulcsfontosságú elemeként határozták meg. Ilyenként a politizálás céljává és eszközévé vált, küzdőtérré, melyen keresztül folytatódott az erdélyi román és a magyar elitek közti évszázados kulturális versengés. A szocializmus bukása utáni fejlemények megértéséhez jó felidéznünk, hogy román részről a nemzetépítésben szimbolikus jelentőséggel felruházott egyetemet „a nemzeti művelődés szentélyeként”, az „Egyesülés szimbólumaként”, „a román akarat, harc és eszmény szellemi váraként” határoztak meg. [4] Az erdélyi, illetve a romániai magyar elit számára pedig ugyanaz az intézmény „a nemzeti ébredést”, „a hegyen épített világító várost”, a „folytonosság” és a „megmaradás” biztosítékát, „az autonóm fejlődés” garanciáját jelképezte. [5] A kisebbségi lét vonatkozásában különös jelentőséget tulajdonítottak neki. [6] 1990 után a Romániai Magyar Demokrata Szövetség által kidolgozott politikai program kulcskérdéseként szervezte a magyar és román fél közti politikai egyezkedést. De nemcsak azt, hanem az ügyben megszólaló magyar értelmiségiek és politikusok közti erőviszonyokat is. Kifejezte a saját hatalmi terek kiépítésének politikáját, valamint a magyar eliten belüli érdekellentéteket s az egységpolitika stratégiáit. Elemzésemben  részletesebben írom le és értelmezem azokat az 1989 decembere és 1997 ősze közötti eseményeket, amelyekre rendszeres etnográfiai terepmunkám irányult, [7] de érintem a legfrisebb, még képlékeny, s ezért a távolságteremtő értelmezés által kockázatosabban megragadható fejleményeket is. Hangsúlyozom, 1996 után a multikulturalizmus körüli viták tükrözik a romániai magyar politizálásban zajló átalakulásokat és az őket kísérő dilemmákat. S változást indítanak be a vitázó alanyok közti kapcsolatokban, önmaguk és egymás meghatározásában, valamint az Erdélyben való együttélés módjainak kitalálásában. Ennek eredményeképpen ma a romániai magyar identitás politikája, a kulturális autonómia, valamint az azt leképező önálló egyetem eszméje a multikulturalitás elképzelése feletti vitákban él és alakul tovább. Amint látni fogjuk azonban, mindez nem kerül ki „a románokkal” szembeni önmeghatározódás és a hagyományos kulturális politika vonzásköréből.

Az önálló egyetem politikája és a kulturális autonómia elismertetése

A szocializmus bukása után, mint általában a régióban, a román - magyar kapcsolatok vonatkozásában is a politikum újrakitalálása játszódott le a legdrámaibb módon. A magyar értelmiségi és politikai elit jórésze az 1989-es fordulatot a kulturális autonómia (újra)szervezésének esélyeként fogta fel. A szocializmus idején elveszített kulturális intézmények visszaszerzése a magyar identitáspolitika kitüntetett feladatává, a felvállalt autonómia-program kulcskérdésévé vált. Közülük is főként az önálló egyetemnek tulajdonítottak különös jelentőséget. De általában is, a magyar nyelvű felsőfokú oktatás egyike lett azoknak az ügyeknek, amelyek révén a magyar elitek jelezték „a románoknak” azt, hogy miként képzelik el státusukat a szocializmus utáni Romániában, milyen pozíciót tartanak méltónak a romániai magyarság számára. És amelyek körül kikristályosodtak a romániai magyar politizálás belső erőviszonyai és hatalmi küzdelmei, valamint az autonómia eszméjére épülő identitáspolitika kulturális stratégiái.

Az önállóság intézményei

Az etnikai ellenzékiségben meghatározódó politika a romániai magyar társadalmi cselekvések terét a román állami szférával szemben határozta meg. Ennek feltételei között a felsőfokú oktatás ügyét 1995-re tizenhat jogi személyiséggel rendelkező civil szervezet vállalta fel. [8] A különböző társaságok, egyesületek, szövetségek, alapítványok vég nélkülinek látszó hajlamot mutattak egyrészt arra, hogy intézményeket alapítsanak és tartsanak fenn, másrészt pedig arra, hogy - az egység normájának súlya alatt - „egyeztessenek”. [9] 

A romániai magyar intézményépítési törekvések nem csak a román-magyar kapcsolatokban artikulálódtak. A köztük zajló küzdelmek az őket képviselő egyének és csoportok identitását építették, másrészt pedig az érdekek differenciálódását jelenítették meg. A vizsgált időszakban a különbözőségek regionálisan is szerveződtek. A közélet aktív szereplői ezt a „központként”, illetve „perifériaként”, valamint a „tömbmagyarságként,” illetve „szórványként” meghatározott társadalmi terek közti versengésben jelenítették meg. Ez történt például annak a vitának a során, amely főként az úgynevezett „kolozsvárközpontú erdélyi magyar kultúra” elvét állította kihívás elé, miközben két másik kulturális hegemónia-képet konstruált meg. Az egyikben más erdélyi nagyvárosok tekintélyét, [10] a másikban Székelyföld fölényét reprezentálták. [11] A két alternatív kulturális rendben közös volt az, hogy mindkettőt olyan felsőfokú intézmények körül képzelték el, amelyek a román állami szférától való függetlenségükre építették identitásukat. Bizonyítani akarták, hogy „így is lehet”, „itt is lehet”, „akkor is lehet, ha nem engedik”, „anélkül is lehet, hogy a román állam jóváhagyná”. Ebből a szempontból eltértek a Bolyai-szimbólummal jelzett kolozsvári önálló magyar állami egyetem létrehozatalára irányuló stratégiától. De amennyiben úgy határozták meg önmagukat, mint „a romániai magyar felsőoktatás saját intézményei”, közösen járultak hozzá a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetemen zajló magyar nyelvű oktatás, mint nem saját, értsd a románokkal megosztott, a románok által uralt intézmény elidegenítéséhez.

             A saját - értsd magyar - intézmény létrehozásának stratégiája egyrészről azért uralhatta az intézményalapítási gyakorlatot, mert az autonóm romániai magyar társadalom megalkotásához (mint felvállalt politikai célhoz) járult hozzá. Másrészről a Magyarországról jövő pénzügyi támogatás elosztásában is szerepet játszott. Ennek következtében a tömbmagyarságot felölelő vidékek és ezt jelképező intézmények „etnikai tisztaságuknál” fogva az anyaországi segítség fő haszonélvezői, de ugyanakkor több szempontból alárendeltjei is lettek. A „saját”, „a miénk” feletti regionális küzdelemben a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetemen zajló magyar nyelvű oktatás vesztesként szerepelt. Mint ahogyan sokan, magyarságszempontból, a szélsőséges román nacionalista polgármester városaként magát a helyiséget is leírták.

A Babes-Bolyai Tudományegyetem

A Babes-Bolyai Egyetemen több éves szünet után (ami más-más állapotokat jelentett különböző Karokon) 1990-ben indult be újra a magyar nyelvű oktatás az ún. pedagógiai profilú szakokon, különböző tanszékeken különböző helyzetből startolva. Ami elsősorban attól függött, hogy milyen volt mennyiségileg, korosztály szempontjából, szakmai felkészültség szerint az a tanári közösség, amely valamilyen formában az egyetemi struktúrában élte át az 1980-as évek második felét (is). Különbségek voltak egyrészt a humán- és a reáltudományok, másrészt az úgynevezett pedagógiai és nem-pedagógiai szakok között. Utóbbiak közül a közgazdaság és a jog maradt le a leginkább a magyar nyelvű felsőfokú oktatás megszervezésében, de nem csak szakmai okokból, hanem politikai meggondolások eredményeként is. Az „újraindulás” annak a folyamatnak a kontextusában történt meg, amely az egész egyetem szerkezeti felépítésében, működésében és vezetésében elkezdődött mozgást jelentette 1989 után, de nyilván számos sajátosságot mutatott. Identitáspolitikai szempontból az 1996-ig terjedő időszak története a magyar nyelvű oktatás számára a kolozsvári egyetemen elsősorban azt jelentette, hogy saját teret kell (újra)hódítani a nagy téren belül. De a szóban forgó intézmény társadalmi és mentális terében is több típusú intézményfejlesztési modell működött egymás mellett, sokszor harcolva egymással legitimitás- és más kérdésekben. Az egyik a román egyetemi struktúrában elhelyezkedő, ehhez idomuló, a másik a román szerkezeten kívüli eszményben gondolkodó, a harmadik pedig az ehhez hozzátapadó, de ezzel párhuzamosan is építkező paradigma. A nemzeti diskurzus szempontjából a tét az volt, hogy „ki visz közelebb a közös célhoz (önálló egyetemhez) és ki távolít el attól”. Ennek kontextusában a köztük levő különbségeket (a közös cél jelentései és az eszközök mentén) a szereplők konfliktusosként jelenítették és élték meg. Kiélezett helyzetekben a romániai magyar identitás képviseletét kérték számon egymástól.

A román egyetemi szerkezetbe engedélyezetten beleférő, ehhez idomuló intézményépítési törekvés a mennyiségi fejlesztés útját járta: a törvényes kereten belüli minél nagyobb hely kiharcolása, valamint az utolérés vágya és a lemásolás kényszere szabta meg számára az építkezés logikáját. Ez azért (is) így volt, mert abban az időszakban a román-magyar együttélés az egyetemen belül a magyar nyelven folyó oktatás számára nem biztosított szakokat, tanrendet stb. meghatározó autonómiát. Így ez nem definiálódott önálló testként, nem elégítette ki a formálódó új tantestület igényeit a döntéshozatalban való részvétel tekintetében. A román struktúrán kívüli, önálló, állami, magyar, kolozsvári egyetem eszméje - melynek képviseletét az 1990 márciusában létrejött Bolyai Társaság vállalta fel - az intézményépítést egy jövőbe vetített, teljességre törekvő, nagypolitikai döntésektől függő egyetemképnek rendelte alá. Érvrendszere középpontjában a történelmi igazságszolgatás eszméje állt. Ez a modell követte a leginkább a moralizáló és viktimizáló stratégiákat, amelyek gyakorlatilag ki is merültek különböző beadványok készítésével, a hatalmi szervekhez szóló levelek megírásával és forgalmazásával, valamint a Bolyai Egyetemhez kapcsolódó évfordulók megünneplésével. A harmadik paradigma az önallóság és a Babes-Bolyai Egyetemhez való tartozás dilemmáját és a napi tanítással járó kihívásokat azáltal próbálta megoldani, hogy belekezdett egy - a minőség elvét hangsúlyozó - alternatív intézményhálózat kiépítésébe. Ezt úgy kezelte, mint a különlegesen jó eredményeket felmutató diákok védőburkát, de programjait, a hivatalos egyetem árnyékában, nem tudta sokáig hatékonyan működtetni. Különböző módon és mértékben, de mindhárom modell - a magyarságban való gondolkodást normává tevő identitáspolitika befolyása alatt - tulajdonképpen arra a percepcióra épült, hogy a Babes-Bolyai Tudományegyetem nem igazán a „miénk”, magyaroké. Ezért „nekünk” (végső megoldásként, avagy kiegészítésként) alternatív terek létrehozatalán és fejlesztésén (is) gondolkodni kell. Emellett a román-magyar kommunikációnak ebben az intézményben tapasztalható hiánya mintegy leképezte azt, ami általánosabb politikai kontextusban történt. Az egyezkedés esélyét sem helyi, sem országos szinten nem latolgatták és próbálgatták komolyan. A Babes-Bolyai strukturális újrakitalálásának lehetősége sem helyi, sem pedig országos kontextusban nem volt elképzelhető és kimondható.

Ezekhez a fejleményekhez képest, 1996 után új formában indult újra mind a Babes-Bolyai definíciója, mind pedig az önálló magyar egyetem létrehozatala körüli vita. A politikai cselekvők elvileg elismerték a magyarságnak ehhez való jogát, de gyakorlatilag nem történt konkrét megegyezés létrehozatala ügyében. Az új feltételek között a küzdelem a multikulturalizmus elképzelése irányába tolódott el.

Multikulturális egyetemek és a politikai helyezkedés újabb tétjei

1996 novembere paradoxonokkal teli kihívás elé állította a romániai magyar egyetem kérdésébe és politikájába bevonódott eliteket. Az RMDSZ kormányba kerülésével elvileg megváltozott „a románokkal” való kommunikáció esélye, és a követelő -- jóváhagyó viszonyban strukturálódó hierarchia. [12] Háttérbe kerültek a magyarországi támogatással beindított kezdeményezések feletti küzdelmek. Az állami magyar egyetem ügyét, mint a napi politika legújabb kihívását, a kormányzásban való részvétel feltételeként határozták meg. Habár a politikai hatalomban történt változást az etnikai identitás politikája csak a számára ismerős és hiteles elképzelések szerint használhatta ki, az új helyzetben zajló tárgyalás kompromisszumos megoldást eredményezett. Az önálló magyar egyetem politikája a román-magyar, valamint a magyar-német multikulturális egyetem feletti küzdelmekben oldódott fel. Nem alakult át gyökeresen, azonban változást indított be az Erdélyben együtt élő etnikumok kapcsolatának, valamint a hely megosztásának elképzelésében.

A román-magyar multikulturális egyetem

A fordulat után rövid ideig úgy tűnt, a közös intézményben beindulhat ennek megosztása feletti, alulról felfele történő, pragmatikus egyezkedés. Az egyetem politikai instrumentalizálásának hagyománya, a mai hatalmi érdekellentétek és a kommunikáció hiánya miatt azonban nem ez történt. A vita tárgyává váló megoldás, a Babes-Bolyainak mint úgynevezett „multikulturális egyetemnek” az újradefiniálása, nem ennek eredményeként artikulálódott. A megváltozott politikai helyzetben valójában a szétválás alternatívájaként, felülről, a rektor kezdeményezéseként került be a politikai hangvételű viták kontextusába. Ez a kiindulópont végig meghatározta a cselekvők kapcsolatát, egymással szembeni helyezkedését, magának a vitának a kimenetelét.

A Babes-Bolyai újragondolása feletti küzdelmek elindulását, a folyamatban résztvevők percepciója szerint, az új miniszterelnök, Victor Ciorbea nyilatkozatai tették lehetővé. Erre hivatkozva, az egyetem „magyar etnikumú tanerőinek képviselői” 1997 márciusában azzal a kéréssel fordultak a Rektorhoz, hogy nevezze ki „az egyetem magyar tagozatának létrehozatalát” tárgyaló bizottságot. A bizottság létrejött, s két személy megbízást kapott arra, hogy a kollegáival való egyeztetés után javaslatokat tegyen e tagozat adminisztrálásra vonatkozóan. Így már elejétől fogva egymással szembe kerültek a „román” és a „magyar” tábor, illetve az Agachi és a Szilágyi prorektorok nevével fémjelzett tervezetek. Ezek kidolgázása, ennél fogva, nem alapult a különböző tanszékek szintjén együtt dolgozó román és magyar kollegák közti egyeztetésen. Ellenkezőleg, az etnikailag definiált kollektivitások képviselőinek közvetítésével történt meg.

A két fél különböző helyeken és időpontokban ülésezett, közben pedig mindezt befolyásolta a médiákban és a politikusok nyilatkozataiban kirajzolódó, és az egyre konfúzabbá, ellentmondásosabbá váló koncepciók hálója is. A magyar tábor gyűléseinek környezetét olyan meggondolások domináltak, mint: az általunk elfogadható kompromisszum nem kerülhet ellentétbe az RMDSZ kulturális autonómia-programjával, és nem gyengítheti a szövetség tárgyalási pozícióját a kormányban. A Babes-Bolyai átalakításáról folyó beszélést egyértelműen behatárolta a jól ismert koncepció: a romániai magyarságnak az önálló egyetemhez való joga megkérdőjelezhetetlen, mint ahogyan semmi kétely sem fér ahhoz, hogy ennek a közösségnek erre és csakis erre van szüksége. Ezért a román-magyar közös egyetemet legjobb esetben sem mint végcélt, hanem mint eszközt, s nem mint végső, hanem mint átmeneti megoldást képzelték el. És ez egészen más logikát, felállást, érvrendszert mozgósított mint az a stratégia, amely a kolozvári multikulturális egyetemet véglegesen és teljes meggyőződéssel a románok és magyarok egyetemeként határozta volna meg.

A majdani kiválásban gondolkodó magyar fél egy, a közös egyetemen belül jól elkülönült magyar struktúrának (karok rendszerének) a létrehozatalát javasolta, mind az adminisztráció mind pedig az oktatás vonatkozásában. A román fél ajánlata ezzel szemben az úgynevezett „magyar nyelvű tanulmányi vonal” megszervezése körül fogalmazódott meg, s a Babes-Bolyait három - román, magyar és német - vonal kereteként határozta meg. Ez a javaslat - a magyarok percepciója szerint - nem  biztosított megfelelő státust és elegendő hatalmat, autonómiát és garanciát a magyar nyelvű oktatás számára. Igy ezt anélkül utasították el, hogy intézményesen gondolkodni lehetett volna azon, miként élhető be az így kiépíthető struktúra.

A belső egyetemi vitát lezáró dokumentum („A Babes-Bolyai Egyetem multikulturális struktúráinak kialakítása”) végül is egyszerűen kijelentette az  intézmény multikulturális jellegét. Azonban ennek jelentése fölött nem jött létre megegyezés, s a résztvevők nem dolgoztak ki közös stratégiát megvalósítására. A vita gyakorlatilag lefagyott, ebből a pontból láthatóan senki sem tudott kimozdulni. A „vonalak egymásmellettiségét” elvileg senki nem utasította el, és egyetértés övezte azt is, hogy a magyar fél Babes-Bolyain belüli autonomizálódásának kérdését - amennyiben az oktatási törvény módosításához kapcsolódik - a nagy-politikában kell tovább tárgyalni.

Mivel 1996 novemberét az elitek a magyar identitáspolitika vonatkozásban a változás lehetőségeként percepiálták, a multikulturalizmus, mint fentről és a románok részéről jövő ajánlat inkább gyanúsnak, mint kielégítőnek tűnt számukra. A multikulturalizmusnak mint a Babes-Bolyai Egyetem reformálásának javaslatát a magyarok a román hegemón törekvések újabb, álcázott változataként kezelték. Román részről sokan úgy gondolták, elfogadhatatlan az a gondolat, miszerint a románság jelenlétét ezen az egyetemen a magyaroknak nagyobb hatalmat adva újra kellene vagy lehetne definiálni. Amint kiderült, a románok és magyarok közti egyezkedés a közös kormányban való részvétel kontextusában sem tudott harmadik, etnicitás-semleges megoldást eredményező párbeszéddé alakulni. Különböző forrásokból táplálkozva, de mindkét részről, a másikkal szembeni frusztrációk keveredtek a felsőbbrendűség érzésével. Az attól való félelem, hogy az etnikai másik becsap minket, együtt járt azzal a hittel, hogy nem szólhat bele saját ügyeinkbe. Ennek eredményeként a felek kiindulópontjai és eredeti elképzelései az együttműködés határairól és lehetőségeiről gyakorlatilag újratermelődtek. Végső soron maga az etnizáló paradigma és a kulturális identitáspolitika győzedelmeskedett.

A magyar-német multikulturális egyetem

A multikulturalizmus vitájában termelődő román-magyar szembenállás még inkább átpolitizálódott és még erőteljesebben elmélyült akkor, amikor az egyetem rektora oktatásügyi miniszter lett. A médiák, de nem csak, 1998 első felében úgy jelenítették meg a multikulturalizmus ügyét, mint a „Markó versus Marga” küzdelem tétjét. Ebben a szembenállásban Markó, az RMDSZ elnöke a romániai magyarság saját politikáját képviselte. Marga, Románia oktatásügyi minisztere pedig a románok részéről jövő ajánlatot jelképezte. Ez - a közben Magyarországon történt kormányváltás hatására is - feltartóztathatatlanul erősítette az önálló magyar egyetemmel való politizálás tendenciáját. Az anyaországban ismét megszólalt az 1990 első felében karriert befutó össz-magyar gondoskodás hangja. Elhangzott, hogy a romániai magyar önálló egyetem mint kulturális kérdés a román és a magyar nemzeti stratégiának egyaránt része. És, ennek megfelelően, a magyarországi kormány kész anyagilag is támogatni ennek létrehozatalát, amennyiben a román kormány kéri ezt. Végső soron az egyetemről való beszélés ismét eltávolódott az intézmény mindennapi életétől. Az „együtt nem lehet” élménye újratermelődött, a szereplők nem közeledtek egymáshoz egyénekként, s nem született közös kezdeményezés az etnikai határok átlépésére.

A szinte állandósult kormányválságok feltételei között, és az eddigiekben be nem tartott diffúz ígéretek kényszere alatt, de külföldi befolyás hatására (is) 1998 őszén kormányszinten döntés született egy magyar-német multikulturális egyetem megalapításáról. Létrejött egy újabb bizottság, melynek ki kellett dolgoznia az új állami intézmény létrehozatalának konkrét tervét és lehetőségeit. Paradox módon, a döntést hozó kormány tagjaként az oktatásügyi miniszter erre nem adta áldását. Ezzel azt is elárulta, hogy nem tud szabadulni a multikulturalizmus eszméjét már felválalló egyetem rektorának szerepétől, ennek mintegy monopóliumát nem akarva kiengedni uralma alól. És a kívülálló szemében ismét különösen, a „Marga multikulturalizmusától” mint a román hegemónia újabb formájától idegenkedő magyar politika sajátjaként elfogadta a németekkel megosztott multikulturális intézmény gondolatát. Ellenállt a románsággal való keveredésnek, de elfogadott egy olyan struktúrát, amelyben - a németség erőtlen képviseleténél fogva - szinte biztosított a maga hegemóniája. Ezzel valójában az etnikai terminusokban észlelt, románokkal szembeni alárendelődést utasította el. Végső soron a kulturális felsőbbrendűség restaurálására, illetve a történelmi léptékben igényelt morális jóvátételre törekedett.

Érdekes megfigyelni, hogy mind a létező Babes-Bolyai, mind pedig az alakuló Petőfi-Schiller egyetem kontextusában zajló identitáspolitikák - hol román, hol pedig magyar részről - miként instrumentalizálták ebben a vitában a németséget. Azzal együtt és annak ellenére, hogy köztudottan, a német nyelven való tanulás igénye - a német anyanyelvű lakosság szinte teljes eltűnésével s a német nyelvet beszélők és a német nyelven tanítók aránytalanul alacsony száma miatt is - ma Romániában igen csekély.

A bizottság munkájának eredményéről szóló magyar beszámoló alapvetően a magyarságnak az önálló magyar egyetemhez való jogát hangsúlyozta. Konfúz elképzelésben ecsetelte, miként kapcsolódik - bizonyos szakok révén - a Petőfi-Schiller továbbra is, de csak átmenetileg, a Babes-Bolyaihoz, miközben - más szakok révén - Marosvásárhelyen és Szebenben fog működni. Ez az álláspont, valamint a kormány részéről mutatkozó késlelkedés egyaránt arról tanúskodik, hogy a kompromisszumosként értékelt megoldással egyik fél sincs megelégedve. Az egyik részről azért, mert túlságosan kevésnek, másik részről pedig azért, mert túlságosan soknak tartja.

Az etnikai identitás politikája és a kolozsvári egyetem mint kulturális küzdőtér.

Craig Calhoun nyomán az identitáspolitikát olyan jelenségként értelmezem, amely egy közösségként meghatározott embercsoport önfelismerésével és mások általi elismerésével kapcsolatos (Calhoun, 1995). S amely akkor uralja a nyilvános cselekvések terét, amikor az elismertetés problematikussá, ennek kimondása pedig lehetségessé válik. Továbbá Charles Taylor elemzéséből kiindulva az identitás politikáját a különbség elismertetésének szükségletével hozom kapcsolatba. Mely a maga során abból származik, hogy az el nem ismert vagy félreismert identitást ennek elnyomásaként élik meg az elnyomásuk ellen fellépő társadalmi alanyok (Taylor, 1994). Úgy gondolom azonban, hogy valamely identitás politikája nem merül ki a megnevezéssel és az önmegnevezés  mások általi elismertetésével. Ilyen értelemben nem csak kulturális kérdés. Illetve úgy definíciós és kulturális kérdés, hogy szimbolikus hatalomként létrehozza az identitás  legitimnek vélt meghatározásait és lehetetlenné tesz másokat. És egy bizonyos politikai rendet érvényesít, melyben méltónak gondolt pozícióba helyezi a képviselt közösséget. Ezért az identitás politikáját a megnevezés, helyezkedés és elismertetés politikájaként határozom meg. Olyan beszédmódok és cselekvések együtteseként, amelyen keresztül kultúra és politikum viszonyát elemezhetjük, és próbára tehetjük a kulturális vizsgálat kritikai potenciálját. Például azáltal, hogy Foucault nyomán rákérdezünk, miként fonódik össze ebben az esetben a valóságot reprezentáló diskurzus és a valóságot, többek között a szubjektumot, létrehozó hatalom (Foucault, 1981). Az egyetemről való társadalmi beszéd módja ugyanis nem csak jelentések rendszerét hozza létre, hanem szabályokat is szentségesít. Előírja az intézményről való beszéd normáit, megtilt más diskurzusokat, s a konstrukció folyamatát elrejtve természetesként fogadtatja el azt, hogy „a romániai magyarság” éppen az, ahogyan az uralmi beszédmód meghatározza azt. Persze ez a diskurzus - mely az etnikai másik által képviselt diskurzussal szemben, és bizonyos kapcsolatok rendszerében működik -, mindig konkrét emberek cselekvésein és érdekein keresztül aktualizálódik. Nem elvont jelentésekkel és szabályokkal van itt dolgunk, hanem egyénekkel és emberek csoportjával, akik saját élettapasztalataik révén használják fel a történetileg rögzült uralmi beszédmódot (ebben az esetben a kulturális autonómia diskurzusát) nem utolsó sorban arra is, hogy önmagukat hatalmi pozícióba helyezzék.

A kolozsvári egyetem és a kulturális különbségek kezelésének mintái

Elemzésem az önálló magyar egyetemet mint a romániai magyar identitás politikájának ügyét kezeli. Ugyanakkor, Orvar Löfgren kifejezésével élve, ezt az intézményt a nemzeti identitás kulturális küzdőterének is tekintem (Löfgren, 1989). És azt figyelem, ahogyan rajta keresztül, különböző társadalmi pozíciókat betöltő egyének és csoportok - egyrészt a román és magyar kulturális hierarchia, mászrészt a „ki a jobb romániai magyar” fölött vitatkozva - a hatalom megszerzéséért és megtartásáért harcolnak egymással.

Következtetésem annak felismerése, hogy a politikai és az akadémiai közélet aktív szereplői az önálló egyetemet a romániai magyar identitás tartozékaként definiálják. Általa ez utóbbit nevezik meg, helyezik el és ismertetik el, miközben rá hivatkozva legitimálják önmagukat, mint képviselőket, valamint a romániai magyarságról való beszélés módját, mint természetes diskurzust. Elképzelésük szerint az egyetemért folytatott küzdelem része a magyarság megmaradásáért vívott harcnak. A romániai magyarság pedig - akár „nemzeti kisebbségnek”, „társnemzetnek”, avagy „nemzeti közösségnek” nevezik -, az az entitás, amely önálló egyetemmel rendelkezik. Ennek hiányát igazságtalanságnak, jogfosztottságnak kezelik. Nélküle az elismerésre és méltóságra törekvő közösséget elképzelhetetlennek, illetve el-nem-ismertnek, valamint megalázottnak és becsapottnak tartják. Ebből származik az önálló egyetemnek a résztvevők által megélt szimbolikus jelentősége.

Az elemzés számára az egyetem körüli társadalmi cselekvések és kulturális küzdelmek azért jelképesek, mert általuk megérthető az eseményekben részt vevők gondolkodásmódja, valamint a köztük alakuló hatalmi kapcsolatok rendszere. Hiszen a szóban forgó elismertetés tétje nem csak kulturális, hanem társadalmi és politikai is. Sem több, sem kevebb, mint annak elképzelése, hogy mit jelent magyar kisebbségnek lenni Romániában. Mit jelent összetartozni és elkülönülni. Mit jelent befele differenciálódni és kifele az etnikai határokat fenntartani. Milyen jogok, státusok, követelések, kötelességek, és milyen önképek, beszédmódok, magatartások tartoznak hozzá ahhoz, aki, úgymond, romániai magyarságát megfelelő módon vállalja.  

            Az önálló egyetem politikájának elkötelezett alanyok és az elemző szempontja, habár mindkettő kulscfontosságú szimbólumnak tekinti a szóban forgó intézményt, alapvetően különböznek egymástól. Az előbbi az önálló egyetem követelésén keresztül az etnikai és nemzeti identitás, valamint a közösség változatlan lényegét védelmezi. Az utóbbi az önálló egyetem feletti küzdelmek vizsgálatával az illető identitás felépítettségét, helyhez és időhöz kötöttségét hangsúlyozza. S ezáltal a nemzeti diskurzus tekintélyét kritikai vizsgálattal kérdőjelezi meg. Ennek álláspontja szerint a vizsgált identitás politikája bizonyos kulturális kategóriák révén határozza meg a közösséget, melynek nevében munkáját végzi. De ugyanakkor hatalmi rendet is épít, az elképzelt közösséget méltóságteljesnek hitt pozícióba helyezi el. Az általa körülírt meghatározást és megkövetelt pozíciót pedig mint természetest és magától értetődöt igyekszik elismertetni. S így ez a politika befele uralmi diskurzusként, elnyomó apparátusként működik.

            Abban, ahogyan ez történik, közrejátszanak mind a történetileg rögzült kulturális minták, mind pedig a mindenkori szereplők napi érdekei. De mindazok a strukturális feltételek is, amelyek közepette emberek csoportjai bizonyos ügyeket fontosaknak, bizonyos eszméket és gyakorlatokat elképzelhetőnek, sőt kötelezőnek tartanak.

A kolozsvári egyetem sorsa tükrözi azokat a társadalmi mintákat, amelyeket a két, feladatát az etnikai misszióban meghatározó elit elképzelni tudott a román - magyar erdélyi együttélés esélyeiről és lehetőségeiről. [13] Ezek rajzolódnak ki előttünk, ha röviden rekonstruáljuk az intézmény esemény- és megnevezés-történetét.

Az osztrák-magyar kiegyezés után, 1872-ben a város „Ferenc József Tudományegyetem” néven magyar egyetemet kapott. Erdély Romániával való egyesülése ezen a téren azt eredményezte, hogy 1919-ben a magyar egyetem Szegedre emigrált, és Kolozsváron elkezdte működését az „Universitatea Romana a Daciei Superioare”, mely 1927-ben az „Universitatea Regele Ferdinand I din Cluj” nevet kapta. 1940-ben a bécsi döntés nem hagyta változatlanul ezt a helyzetet (sem): a magyar egyetem visszatért Kolozsvárra, míg a román intézményt Szebenbe száműzték. 1944-ben, amikor a város vezetése a szovjet csapatoknak és az Észak-Erdélyi Demokratikus Szövetségnek a kezébe került (benne a Magyar Dolgozók Szövetségével), döntés született a magyar  egyetem „helyben maradásáról”, és elkezdődtek a többé-kevésbé konfliktusos egyezkedések a román egyetem visszatéréséről. Miután a romániai adminisztráció ismét átvette a Kolozsvár feletti hatalmat, 1945-ben döntést hoztak az „Universitatea Ferdinand I” visszaállításáról, valamint egy, habár nem a „Ferenc József Tudományegyetem” jogutódjaként létező, de önálló magyar nyelvű állami egyetem létrehozataláról. [14] Így a város két egymástól különálló egyetemet tudhatott magának 1959-ig, amikor is a két intézményt Universitatea Babes-Bolyai néven egyesítették. 1984-től a hivatalos dokumentumokban az intézmény mint az „Universitatea din Cluj-Napoca” szerepelt, s ennek égisze alatt  a magyar nyelvű oktatást biztosító struktúra (az úgynevezett „magyar szekció") egyre inkább leépült.

            A fenti történet tükrözi, miként kezelték az értelmiségiek a románok és a magyarok közti kulturális különbségeket, s miként képzelték el a két csoport együttélését. Ezek közül az egyik az intézményi szegregáció konfliktusos modellje. A „román föld, román egyetem” - „magyar föld, magyar egyetem” eszmék jegyében a domináns etnikum a másikat, a nem-dominánsat messzire száműzi az általa uralt élettérből, a monokulturalizmust tartja követendő és megvalósítandó mintának. A második modell a konszenzuson alapuló szeparatizmus,  amely elismeri a kulturális különbségeket, intézményes kereteket is biztosít ezek gyakorlására, de mindezt csak egymástól jól elhatárolt világok egymásmellettiségében tudja elképzelni. A harmadik minta az intézményes asszimilációt tartja megoldásnak, a „keveredés”, a látszatra közös intézmény a domináns csoport hegemonikus törekvéseit takarja, úgy szünteti meg a kulturális különbségeket, hogy bekebelezi azokat.

            Függetlenül attól, hogy éppen melyik minta szerint szerveződött, „Az Egyetem” mint nemzeti szimbólum feletti átpolitizált egyezkedés mindig erőteljesen szervezte az erdélyi román, illetve magyar elit társadalmát. Rögzítette a meggyőződést, miszerint a hatalomba került mindenkori többségnek mindig a kisebbségi státusba kerülőtől valamit elvonva kell bizonyítania felsőbbrendűségét. A mindenkori kisebbségnek pedig a történelmi igazságszolgáltatásért folyó (fizikai vagy szimbolikus) harcra, illetve a megfelelő visszavágásig (a fizikai vagy szimbolikus száműzetésből való visszatérésig) tartó túlélésre és megmaradásra kell berendezkednie. Mint ilyen, hozzájárult annak az elképzelésnek a kikristályosodásához, miszerint az Erdélyben való együttélés nem más, mint folyamatos küzdelem a románok és a magyarok között. Ebben a győztes és az áldozat állandóan újratermeli ezeket a pozíciókat, a hozzájuk kapcsolódó frusztrációkat, az általuk legitimálódó stratégiákat és magát az etnikai terminusokban meghatározódó társadalmi és kulturális rendet.

A legfrisebb multikulturalizmus-vitában egyrészt azt észlelhetjük, hogy ez az ismerős helyi nacionalizmusok hatása alatt formálódik. De azt is, hogy magát a fogalmat, amelynek kapcsán a vita folyik, valamilyen jelentésben veszik át a világ más tájairól. Különbözö definíciókban importálják, aszerint, hogy kinek milyen olvasmányai és személyes külföldi tapasztalatai vannak ezen a téren. A Nyugatról való tudás különbözőségeinek és a Nyugat különbözö helyi értelmezéseinek lehetünk ebben az esetben (is) tanúi. Illetve annak, hogy az etnikai együttélés lokálisan ismerős, kívánatosnak hitt megoldásai miként keverednek az interetnikus viszonyoknak más társadalmi környezetekben kipróbált, vagy éppen kipróbálás alatt álló rendezésével.  És, legalábbis a vitának ebben a szakaszában, miként hozzák létre a multikulturalizmus helyi jelentéseit a román és a magyar értelmezés szembeállásából.

A megnevezés, helyezkedés és elismertetés politikája Erdélyben

            A romániai magyar identitás domináns politikája úgy határozza meg a romániai magyarságot, hogy közben egyneműsíti azt, s mint ilyent szembehelyezi „a románokkal”. Nem jeleníti meg a belső különbségeket, illetve ezeket nem tartja problematikusnak a követelések megfogalmazása során. Azt az elképzelést hozza létre és tartja fenn, miszerint a románok és a magyarok együttélése az etnikai győztes és vesztes szerepeinek a folyamatos újratermelődését jelenti.

            Ez tükröződik a román - magyar kapcsolatok helyének szimbolikus földrajzában is. Története során ez az elképzelés a nem domináns alany oldalán azzal a koncepcióval egészült ki, miszerint a hely békés megosztásának garanciája az egymással párhuzamos etnikai világok kiépítése. A domináns oldalon pedig az etnikai hegemónia fenntartását szolgáló asszimilációs törekvésekkel telítődött. Mióta ebben a térségben az etnikai identifikáció a társadalmi és kulturális rend felépítésének releváns mechanizmusává vált, a magyar nemzeti autonómiát és szabadságot, implicite a magyar „nemzeti lényeg” megtartását jelképező „Erdély” harcosai az „autentikus románságot” és a „dáko-római eredet bölcsőjét” szimbolizáló „Ardeal” elkötelezettjeivel versengve konceptualizálták az együttélés tétjét.

A romániai magyar identitáspolitika szempontjából a mai helyzet a huszadik század eleji fordulatokban gyökerezik, amikor is az eliteknek azt kellett kitalálniuk, hogy mit jelent „nemzeti kisebbségnek” lenni. S ilyenként az állampolgárság kötelékeivel hozzátartozni a román nemzetállamhoz. Másrészt - a közös eredet, nyelv, kulturális hagyományok által meghatározott etnikum erejénél fogva - osztozni a magyar kultúrnemzet értékeiben. Harmadrészt pedig önálló testként kijelölni saját határait.

            A megnevezés feladata elejétől fogva szorosan kapcsolódott a helyezkedés tétjéhez. A „kisebbségi” pozíció definiálása feltételezte a múltból örökölt, románokkal szembeni felsőbbrendűségi érzéseknek és a hatalmi privilégiumok emlékeinek a megváltozott státushoz való hozzáigazítását. De ugyanakkor a kisebbségi lét negatív élményeinek a feldolgozását is. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy az együttélési stratégiák kitalálása az új román nemzetállam kialakulásának idején, a román - magyar kapcsolatok kontextusában - válaszként is értelmezhető mindarra, ami ezt megelőzően történt e viszonyok terén.

Az első világháború után a magyar kisebbségi elitnek a saját állam hiányában kellett előállítania méltóságát, és pozitív önképét. Olyan körülmények között, mikor a nemzeti önrendelkezés elve alapját képezte Közép- és Kelet-Európa politikai átrendezésének. Az új helyzet dominánsá tette a moralizáló terminusokban és kárpótló, jóvátevő és viktimizálásra hajló stratégiákban való gondolkodást. Ebben az összefüggésben érthetővé válik, hogy a kultúrának mint szimbolikus államnak a kitalálása az önálló államiság hiányának pótlására, s az önrendelkezés elvének alkalmazására tett kísérlet volt. A státusváltást megélő magyar elitek a múltból örökölt kulturális felsőbbrendűség érzését az önálló (értsd etnikai alapokon szerveződő) kulturális intézményrendszer fenntartásától remélték. Ezért történhetett meg, hogy az igazságtalanság élménye szintén kulturalizálódott, és a legitimnek tartott identitáspolitika morális jóvátételek követelésére irányult. A kisebbségi gondolkodásmód a kulturális jogok megszerzése mint vitális kérdés körül szerveződőtt.

A romániai magyar kisebbségi elit identitáspolitikájában a társadalmi lét kulturalizálása szükségszerűen együtt járt ennek etnizálásával is. A közgondolkodásban egyszer s mindenkorra a nyelv, a kultúra, a hagyomány megőrzése vált prioritássá. Ennek logikája szerint az egyént mint az etnikai csoport tagját kezelik, a közösség gondjait pedig nyelvének, kultúrájának, hagyományainak veszélyeztetettségében ismerik fel. Ezt látjuk abban, ahogyan ez a politika meghatározza egyén és állam kapcsolatát. Alapállása szerint az etnicitásuk által identifikált egyéneknek etnikai közösségük közvetítésével kell viszonyulniuk a román államhoz és román állampolgárságukhoz (is). Tehát aszerint kell értékelniük a román államhoz való tartozásukat, hogy ez milyen jogokat biztosít nekik, mint a „magyar nemzeti közösség” tagjainak. Mindehhez hozzá kell még tennünk, hogy a kisebbségi státus méltóságát és egyáltaláni létét ez a koncepció a kulturális határ fenntartásához köti. Így a kisebbségi közösség tagjaként definiált egyén számára - ezen identitáspolitika szerint - a biztonságot a magyar nyelv és kultúra védelmét ígérő autonóm kulturális intézményrendszer nyújtva. Ezért válik a politika a kulturális javakért folytatott küzdelemmé, a kisebbségnek etnikai és kulturális kategóriákban való meghatározása pedig reprodukálja a csoport marginális státuszát, holott éppen ezt akarta felszámolni. Elrejti a gazdasági és politikai hatalmi pozíciók megszerzésének fontosságát és ezzel szemben túlhangsúlyozza a kulturális hatalom szerepét. Másrészt azáltal, hogy etnikai kategóriákban kíván elismerést szerezni a „nemzeti kisebbségnek”, reprodukálja annak a nemzetállamnak az erejét, amelynek ellenőrzése alól ki akar szakítani magának önálló hatalmi tereket.

A további évtizedekben kidolgozott megmaradás- és népszolgálat-ideológia egyfelől tovább erősítette az erdélyi magyarságot kizárólag kulturális entitásként meghatározó koncepciót. Másfelől pedig még inkább megkérdőjelezhetetlenné tette az etnikai misszióban definiált értelmiségi képét. Valamint a kárpótlás igényét, meg a különböző frusztrációkat, és a kulturális felsőbbrendűség és a marginalitás érzését vegyítő úgynevezett „kisebbségi mentalitás” felválallását. A szocializmus éveiben (amikor is a magyarság „saját” intézményei rendre megszüntek, a még létezők tevékenysége pedig beszűkült) a puszta „túlélés” lett az etnikai program. De rejtve és a sorok között az elitek továbbra is a kulturális különbségek terminusaiban definiálták a romániai magyarságot. Nem szűntek meg emlékeztetni a kulturális hagyományok megőrzésének fontosságára és az etnikumba való bezárkózás révén gyakorolt ellenállást hirdették.

A szocializmus bukása után erőteljes harc indult be a magyarság identitásának definiálása és a kulturális különbségek megjelenítése körül. Ez része volt a romániai társadalmi és kulturális status quo újrarendezésének, nem utolsó sorban az alakuló politikai mezőny meghatározásának és legitimitása megteremtésének. [15] Az 1990 márciusi Marosvásárhelyi eseményeket kivéve ezek a folyamatok a szimbolikus erőszak és a kulturális versengés eszköztárával zajlottak. 1990 óta a kolozsvári egyetemhez kapcsolódó politikai diskurzusok és intézményalapítási gyakorlatok azt jelenítik meg, hogy a poszt-szocialista Romániában a nemzeti és nemzeti kisebbségi lét kérdései prioritást élvező problémaként uralják a nyilvánosság terét. Ez egyrészről annak felidézésével értelmezhető, hogy a  Ceausescu  rendszer etnonacionalista kommunizmusa, érdekes módon, nem csak magyar, hanem román részről sem elegítette ki a kulturális politikát művelő eliteket, és mindenképpen delegitimálta az osztályterminusokban történő kollektív identifikációt. Másrészről pedig akkor érthető, ha felismerjük, hogy a szocializmussal szemben történő jelenépítési törekvések - modellek után kutatva - a távolabbi múltakat, a szocializmus elötti időket hívják elő. Ezek a maguk során, az etnikai kapcsolatok vonatkozásában, konfliktusokat és nacionalista identitáskereséseket idéznek fel. És mind a többség, mind pedig a kisebbség oldalán a nemzetépítés projektjének továbbfolytatására, egyfajta befejezésére ösztökélnek. De ilyen öszefüggésben a mai mentalitások és gyakorlatok a múltra való orientáltság túlsúlyáról, valamint a múlt idealizálásának hajlamáról is beszélnek. Összefüggnek az etnikai identitásról kialakított azon elképzeléssel,  miszerint ennek van egy igazi lényege, mely mára sérüléseket szenvedett, de valamikor a múltban ideális állapotában létezett, s ezért a mai stratégiáknak amazt kell előhívniuk.

Az 1996 novembere utáni fordulatok kontextusában a magyar identitáspolitika szempontjából a váltás egyik legfontosabb vonatkozásának a politikai elit önpercepciójában történő változás tűnik. Ez nem más, mint annak megtapasztalása, hogy részt lehet venni az „igazi” hatalomban. Gondolkodni lehet vagy kell a hatékony és pragmatikus, nem csak a viktimizálódásra alapozó kommunikációs gyakorlat kiépítésén. Az már viszont egyértelműen látszik, hogy ez - legalábbis eddig - nem járt együtt a romániai magyar kisebbségnek az újrakitalálásával, a kulturális stratégiák feladásával és a politikai képviselet szimbolikus tétjeinek a redefiniálásával. És ezzel együtt nehézkésen, sok dilemmával telítve formálódik az arról való elképzelés, hogy Románia „magyar minisztere” miként tud egyidőben és egyszemélyben az ellenzékiségben kidolgozott magyar etnicitáspolitika küldöttjeként és az egész román állam tisztségviselőjeként gondolkodni és cselekedni. E paradoxonokkal teli státust sok folyamat termeli. Többek között az is, hogy a magyar politikai mezőny egyik részéről erőteljes kételyek övezik a román kormányban való részvétel jogosságát vagy értelmét. S így erősítik azt a koncepciót, miszerint a részvételt csak az legitimálhatja, ha az a kulturális magyarságérdekek képviseletéről szól. Valamint az, hogy a mai ellenzéket képező román  nacionalista pártok - nyilván más okoknál fogva - szintén megengedhetetlennek tartják azt, hogy, úgymond, „saját hazájukban a románokat a magyarok irányítsák”, szerintük a szintén kulturálisan felfogott románságérdekek ellenében. Ennek eredményeként (is) történhet meg az, hogy a közös kormányban való részvétel ellenére sem tud kialakulni a hatékony és egyértelmű kommunikációnak a gyakorlata. Sőt, az új helyzetben is újratermelődik a szembenállás és párhuzamosság stratégiája. És hogy a szélsőséges magyar és román nemzeti politika - egymással polemizálva ugyan, de - „összejátszik” az európai integrációt, és az átfogó gazdasági, kulturális és morális reformot ígérő politikai alanyok koalíciója ellen. Amely egyébként belülről sem tud megküzdeni a fundamentalista  kulturális politikák hagyományával. Ezért elkerülhetetlen, hogy az autonóm kulturális intézményrendszer központi magjaként kezelt önálló magyar egyetemet továbbra is vitális kérdésnek tekintsék. Hogy a magyar elit többségében úgy gondolja, ekörül kell legitimitását igazolnia, ebben kell a romániai magyarság elvesztett méltóságát, morális tartását megjelölnie, egyáltalán, magát ezt a közösséget elképzelnie és elismertetnie. A román elit egy része pedig azt higgye, mindez alapjaiban veszélyezteti a román nemzet-építés biztonságát.

*

Az utóbbi hónapok fejleményeinek árnyékában a Babes-Bolyai Tudományegyetem multikulturalitásának kérdése időlegesen háttérbe szorult, mint ahogy 1999 elejére maga a multikulturalizmus-vita is másod-, harmadrangúvá vált a román társadalom más problémáihoz képest. A bányászok sztrájkja, a hozzá kapcsolódó lakossági elégedetlenség, és a rátelepedő szélsőjobboldali puccs-kísérlet, valamint az RMDSZ-en belüli radikális vonal megrősődésének a körülményei között ismét bebizonyosodott: tíz év után sem az új államnak, sem a politikai pártoknak, sem az alakuló civil társadalomnak nem sikerült hiteles jövőképek körül újraépítenie a szocializmus bukásávál széteső társadalmi szolidaritásokat. A gazdasági reform, az Európai integráció, a demokratizálódás - legalábbis a mai kormányzás által értett jelentésében - általában véve nem vált társadalmat mozgósító és összetartó szimbólummá, és nem csak az etnikai határokat nem tudta áthidalni. S mint ahogy a romániai magyarság nem szünt meg az etnikai szolidaritás kötelékein keresztül értékelni a Romániához való tartozását s az átalakulásban való részvételét, úgy látszik, hogy a román lakosságot sem tartja össze és nem mozgósítja hatékonyabban más identifikáció, mint a nemzeti. Az Erdély különállását, Románia esetleges federalizálódását latolgatók ezzel szemben valami mást ígérnek. De egyelőre nem pozitív víziók körül, hanem a bukaresti vezetés tehetetlenségével szemben képzelik meghatározni azt a másik szubjektumot, amely hitük szerint képes lenne megvalósítani az átmenet ígéreteit.

Azonban az 1996 utáni események a változás jeleit is mutatják. A multikulturalizmusnak mint lehetséges - habár igen vitatott - megoldásnak a kikristályosodása ilyen jelként értelmezhető. Hiszen a román-magyar együttélésről folyó nyilvános beszédben, az ennek kapcsán zajló kommunikációban, egyáltalán e kommunikációs tér létrejöttében fordulatot ígér. Vagy legalábbis olyan mentális mezőbe helyezi azt, amely, úgy tűnik, román részről meg-meghaladja a magyarsággal szembeni asszimilacionista politikát, és magyar részről mintha háttérbe szorítaná a mindenképpeni szeparatizmust. De, érthetően,  ez paradoxonokkal, sokfele ágazó előre- és visszalépésekkel telített folyamatként zajlik a szó szoros értelmében vett napjainkban is. És, érdekes módon, egyelőre egy harmadik alany, a németség közvetítésével és felhasználásával próbálja elképzelni az etnikai határok átlépését az intézményépítési gyakorlatban.

Annak jeleit azonban sem román, sem magyar oldalon nemigen láthatjuk, hogy az elitek hajlandók lennének újradefiniálni az "erdélyiséget", mint a románokat és magyarokat együtt, nem kulturális jegyeikben mobilizáló kollektív identitást. Várhatóan, az Európai integrációban lemaradt, marginális pozícióba került államban újraerősödnek a kulturalizáló, etnizáló identitáspolitikák, a nem integrált kulturális lényeget ünneplő stratégiák, a tiszta kulturális hagyományok megőrzésére felszólító gyakorlatok. Megtörténhet, hogy maga a multikulturalizmus eszméje, mely most még igen képlékeny állapotban létezik, abban a változatban rögzül, melyet ma a Nyugati társadalmakban a „kulturalista” szemléletnek kijáró kritikával bírálnak mind jobb-, mind pedig baloldali értelmiségiek (lásd erről Goldberg, 1994; May, 1999). Hiszen a mai romániai multikulturalizmus vita, az átmenet egyik jelenségeként, a változás említett jeleivel együtt, magában hordozza a kulturális különbségek fundamentalista és esszencialista elképzelését is. Valójában még nem jutott el addig, hogy a multikulturális nevelés, a többnyelvűség, avagy a kultúrák keveredésének kérdéseit tárgyalja. Politikai ügyként egyelőre a történelmi igazságszolgáltatás és a morális jóvátétel terminusaiban közelíti meg a közös felsőfokú oktatási intézmény megosztásának problémáját. Az etnikai identitás politikájának újabb, poszt-szocialista fejezeteként, a kulturális különbséghez való jogot rehabilitálja és egyelőre háttérbe szorítja a társadalmi egyenlőtlenségek iránti érzékenységet. Messze áll még attól, hogy kritikai multikulturalizmusként el tudja képzelni a társadalmi identitások sokféleségét, a kulturális keveredést és az etnikai határok átjárhatóságát. Úgy gondolom azonban, hogy ez utóbbi változatában alkalmas lehet az erdélyi és romániai román és magyar identitáspolitikák kritikai felülvizsgálására. Arra, hogy elemezze, - a pre-szocialista, szocialista, és poszt-szocialista rendszer körülményei között - miként kapcsolódott össze mind a kisebbség, mind pedig a többség oldalán a kulturális különbségek kezelése a társadalmi és politikai hatalmi viszonyok alakulásával.

Bibliográfia

Barabás B. - Joó R.: A kolozsvári magyar egyetem 1945-ben. A Bolyai Egyetem szervezésének válogatott dokumentumai, Budapest: Magyarságkutató Intézet, 1990

Barth, Fredrich: Introduction, in F. Barth(ed.): Ethnic Groups and Boundaries.     The Social Organization of Cultural Difference, 1969

Calhoun, C.: Social Theory and the Politics of Identity, in C. Calhoun (ed.): Social Theory and the Politics of Identity, Oxford: Blackwell, 1995: 9-37

Csőgör L.: Előszó, in Barabás B. - Joó R.: id.mű

Eriksen Hylland T.: Ethnicity and Nationalism. Anthropological Perspectives, London: Pluto Press, 1993

Foucault, Michel: Foucault, M.: The Order of Discourse, in R. Young (ed.): Untying the Text: a Post-Structuralist Reader, London: Routlede, 1981

Gáll E.: „Az egyetem eszméi - erdélyi magyar változatok és törekvések", in Korunk, 1995/4

Geertz, Clifford: Az értelmezés hatalma, Budapest, 1994

Goldberg, A.T.: Introduction: Multicultural Conditions, in D.T. Goldberg (ed.): Multiculturalism: a Critical Reader, London: Basil Blackwell, 1994: 1-45

Hall, S.: Who Needs Identity?, in S.Hall - P. du Gay (eds.): Questions of Cultural Identity, London: Sage, 1996: 1-18

Kós K.: „Kiáltó szó Erdély, Bánság, Kőrösvidék és Máramaros magyarságához", in Magyar Kisebbség, Új folyam, I, 1995, 1 (1921)

Lázok J. - Vincze G. (szerk.): Erdély Magyar Egyeteme 1944-1949, Marosvásárhely: Custos Kiadó, 1995

Löfgren, O.: Being a Good Sweed: National ideology as a Cultural Battleground, in N.B. Dirks - G. Elley - S.B. Ortner (ed.): Culture/ Power/ History. A Reader in Contemporary Social Theory, 1994: 372-403

Löfgren, O.: „The Nationalization of Culture", in Ethnologia Europaea, 1989, XIX: 5-23

Magyari-Vincze, E.:  „Tendinte si dileme in dezvoltarea institutionala” (Intézményfejlesztési törekvések és dilemmák), in Revista „22", 1997, anul VIII, nr.9

Magyari-Vincze, E.: Antropologia politicii identitare nationaliste (A nacionalista identitáspolitika antropológiája), Cluj: EFES, 1997

Magyari-Vincze, E.: „Imposibilitatea de a vorbi altfel” (A másképpen való beszélés lehetetlensége), in Revista "22", 1998, anul IX, nr.

May, Stephen: Critical Multiculturalism and Cultural Difference: Avoiding Essentialism, in S. May (ed.): Critical Multculturalism: Rethinking Multicultural and Antiracist Education, London: Falmer Press, 1999: 1-11

Puscas, V. (ed.): Alma Mater Napocensis. Idealul universitatii moderne (Alma Mater Napocensis. A modern egyetem eszméje), Cluj-Napoca, 1994

Reményik S.: „Lehet, mert kell", in Nem lehet. A kisebbségi sors vitája, Budapest: Héttorony, 1989

Taylor, C.: The Politics of Recognition, in D.T. Goldberg (ed.): Multiculturalism: A Critical Reader, 1994: 75-107