utolsó frissítés: 2008. ápr. 17.

Virtuális rommagyar politikusnők és az RMDSZ várva-várt reformja, A Hét, 2006.11.11.

VIRTUÁLIS ROMMAGYAR POLITIKUSNŐK
ÉS AZ RMDSZ VÁRVA-VÁRT REFORMJA

Figyelemkeltő összeállítással jelentkezett nemrég A Hét, amikor – az „abból főztünk, ami van” elve alapján – arra adta fejét, hogy nőiesítve jelenítse meg a rommagyar politikai vezérkart (Erdélyi nő II. Politikai vezérkar, nőiesítve, 2006. 11. 03.). Tragikomikus hangnemén innen és túl egyfajta cinikus kielégülés is átsüt a „photoshop játékból”: végre lehet személyes hangvételű (habár csak virtuális) élettörténetekben beszélni fontos közéleti szereplőkről. Lehet, hogyne lehetne, jövünk rá hamar, „csak” annyi kellett hozzá, hogy nőiesítsük a férfi szereplőket. Illetve, hogy nőt ültessünk a hagyományosan férfi szerepekbe.

Felszabadítóan hat a kísérlet, emberségessé válik a megfeszült politikai szereplő: vágyai, érzelmei, kudarcai, sőt, még gyengeségei is lesznek, és – urambocsá’ – testiségében mutatkozik meg. Néhány másodpercre – ha csak a poén kedvéért is – elhalványodik a mindig racionális, sosem vétkező, a pályáján mindig csak felfele haladó, az örök nyertes, csupa-ész-maszkulinitás modellje. De azt is mondhatnánk, a látvány nem feltétlenül nő-barát: hiszen miközben belekezd a „férfiasságot” előnybe helyező modellek rombolásába, újratermel további sztereotípiákat. Alapvetően a már említett „nőies” tulajdonságok nyakába varrja a nőknek a politikából való kiszorulását. Csak sejthetjük azt, hogy ennek vannak más akadályai is. Mindenekelőtt az az ellentét, amely a nőiesség és a politikai szereplés kulturális meghatározásai és szocializációs gyakorlatai között feszül és ami messze túlmutat az egyes nők vágyain, akaratán, döntésein. Ez a sejtés legfennebb a lefestett virtuális nők tehetetlenségének sugallatán keresztül merülhet fel az olvasóban. De a tehetelenség felismerése sajnos inkább a „rakás szerencsétlenség” üzenetében, mintsem a férfi-uralmi rend kritikájában tornyosul. Nem az járt rosszul ebben a virtuális nemi-identitás-cserében, aki bekerül, hanem az, aki kimarad. Többszörösen is: végső soron azért, mert tehetetlen áldozatként jelenítik őt meg, és előbb-utóbb ezzel ő maga is azonosul. Ennek láttán a politikus-vezérek még egyszer örülhetnek saját maguknak, szinte függetlenül attól, hogy egymáshoz képest mennyire vannak közel a legtöbb forrást jelentő politikai pozíciókhoz. „Milyen jó is, hogy nem nőnek születtünk”, gondolhatják. És meg sem járja a fejüket – hiszen a magára adó maszkulin politikushoz elegánsan viselt önteltsége is hozzátartozik (nemi identitás-jegyévé válik, az öltönyével együtt) –, hogy ez nem születés kérdése, hanem az, hogy ők maguk építik azt a világot, amit kisajátítanak, amelyből hasznot húznak és amelyben saját magukat helyezik privilegizált helyzetbe a nőkkel szemben.

Az élet több területén találkozunk ezzel az ironikus ficammal: miután arra neveljük a nőket, hogy legyenek gyengédek/gyengék, érzelemteliek, sőt érzelgősek, másokról gondoskók és lemondók, család-centrikusak és békítőek, „csodálkozva” vesszük tudomásul, hogy nem törnek be olyan területekre, melyeken éppen ezen tulajdonságokkal ellentétes (egyébként „férfiasnak” tartott) jegyekkel lehet érvényesülni és amelyek morális és pragmatikus rendjét igen nehéz, szinte reménytelen megváltoztatni. (Persze arról is beszélhetnénk, miért és miként nehezedik a férfiakra a domináns maszkulinitás modellje, amely szerint, többek között, tilos sírniuk és mindig versenyképesnek kell lenniük – de erről talán máskor.) Akinek ez mégis sikerül (vagyis aki valamiért eltekint a „behajtani tilos” explicit vagy szelídített felszólításától), annak további (elő)ítéletekkel kell szembesülnie, olyanokkal, mint: „elférfiasodott”, avagy ellenkezőleg, „nőies bájait bevetve, férfi-főnöke ágyán keresztül jutott pozícióba”; „nem csoda, hogy rosszul csinálja, hiszen nő”, vagy „csoda, hogy nő létére ilyen jól beszél”. Hányszor lehettünk tanúi annak, hogy különféle mediatizált viták szereplői akkor reagálnak kritikusan egy-egy álláspontra, ha az egy nő szájából hangzik el, és elengedik azt fülük mellett – talán az „erősebb nemen” belüli szolidaritásból? – ha férfi-társuk képviseli azt? Legutóbb egy Antenna 3-as tévéműsorban hallottam Adrian Cioroianu szenátort vehemensen kiborulni a Tăriceanu-csoport eltávolítását mint a liberálisok „megbékélésének” feltételét követelő véleményen akkor, amikor azt Raluca Turcan fogalmazta meg, miközben ez csupán megismételte annak a Stolojannak az álláspontját, akinek egyébként az említett Cioroianu védelmére kelt. Másik példa: sokáig Mona Muscă szekus-múlt esete uralta a mai román közbeszédet leginkább foglalkoztató „dosariada”-t, a különféle manipulációk sorozatában bizonyára ott lapultak a női mivoltával kapcsolatos helyre-utasítások is. Vajon könnyebb és nagyobb élvezet, politikusnyelven mondva, egy nőt kicsinálni és ezáltál még egyszer diszkreditálni a női nemet a politikában? Vagy, amint Ekstein-Kovács Péter emlegette a Transindexnek adott interjújában (2006.11.2): a Feddhetetlenségi Törvény RMDSZ-es elutasításában az is benne lehetett egyes vezetők részéről, hogy „ne jöjjön egy nő minket, erős kanokat ellenőrizni”. Bármilyen kontextusban legyen emlegetve, a nőiségre való hivatkozás – hol negatív, hol pozitív fényben – mindig jelen van a politikus-nőről való beszédben. Ez sosem történik meg férfi-politikusok esetén: az egyes egyének botladozásai, tévedései, hülyeségei miatt nem esik csorba a maszkulinitás báján, és a további férfiakat nem sújtja férfi-elődeik félrelépéseinek nemi terminusokban felidézett emlékezete. Hogy egy kicsit visszatekintsünk a távolabbi múltba: soha senki nem beszélt Nicolae-Ceauşescu-komplexusról, de az Elena-féléről igen, amikor a nők politizálási kedvének megcsappanását kellett „megmagyarázni” 1990 után.

A politikum szférája mintapéldánya annak, ahogyan társadalmunkban (és egyetlen RMDSZ-ünkön belül) a nők hátrányos megkülönböztetése működik, illetve ahogyan a nőket elzárják mind a megválaszthatóság (egyébként formálisan élvezhető) jogától, mind pedig attól, hogy problémafelvetéseik közéleti kérdésekké váljanak. Unalmasan átlátszó már, ahogyan férfiak zöme, de talán nők többsége is, még mindig, tizenhat év után és egyértelmű statisztikai adatok ellenére, a meritokrácia szent elvét emlegetik ott, ahol tulajdonképpen a patriárhális kizárás mechanizmusai működnek. Amit egyaránt fenntartanak mind férfiak, mind pedig nők, azzal a különbséggel, hogy ezek az előbbieknek előnyére, az utóbbiaknak pedig hátrányára válnak. (Egyébként, zárójelben legyen mondva, azok a nők, akiknek sikerült be- és feltörniük, egyfajta önvédelemből is ragaszkodnak ahhoz, hogy bizonygassák: nekik nincs szükségük pozitív diszkriminációra és minden nőnek sikerülhet, ha olyan értékes és ügyes mint ők). Mintha mindazok a férfiak, akik fontos politikai pozícióban vannak ma, például az RMDSZ-en belül, mind egyéni érdemeik szerint kerültek volna oda, és azt azóta is bravúrosan bizonyítanák. Mintha nem számítana az, hogy ki-kinek az elkötelezettje, mit-miért tud cserébe nyújtani. Mintha nem lennének szexista tekintetek és lekicsinylő mozdulatok, amik mind azt jelzik a nők fele: nem itt a helyed. Mintha nem léteznének öntelt gondolatok, melyek szavakban és gesztusokban egyaránt azt üzenik, te nem érhetsz fel hozzánk. Mintha nem a domináns férfi-életmód és viselkedési minták szerint lenne felépítve a politikában való részvétel gyakorlata, mely ennélfogva maszkulin élettérré változik és ilyenként legtöbbször elérhetetlen a családi teendőivel (többek közt férje karrierjének támogatásával) lekötött nők számára. S hogy nincsenek a nők és férfiak közti egyenjogúságot biztosító mechanizmusok az RMDSZ-en belül, az több mint bizonyos. Nincsen jele még a legkisebb érzékenységnek sem eziránt, sőt az is, aki ezt belülről felemlegeti, többnyire rosszul jár, bizonyára megkapja a magáét, ha másképp nem –hiszen valószínű csak ezen a szinten veszik komolyan – hát akkor szexista viccelődések formájában. És éppen onnan hiányzik ez az érzékenység, ahol a legerőteljesebbnek mutatkozik az emberjogi diskurzus, legalábbis etnikai változatában, avagy akkor, amikor a politikai képviselők feddhetetlenségük ellenőrzése ellen tiltakoznak. A magyarság mint pajzs működik ezekben az esetekben: lásd a „köztünk nincsenek korruptak”, „mi nem hamisítunk”, „mi nem lehettünk szekusok”, „mi nem lopunk”, avagy a „mi mindezt nem árulhatjuk el magunkról és főként nem feddhetjük fel egymás ellenében, hiszen mi mind magyarok vagyunk” típusú érveket. Egyébként zajlik a „politics as usual”, a mindennapi egyezkedés gazdasági érdekek felett, melyek rég meghaladták már az etnikumba zártság alapelvét, amit viszont képviselőink minduntalan ott lebegtetnek előttünk, „A közösségük” előtt, mégpedig úgy, hogy már nem is igazán lehet tudni, ki kiért is van igazán.

De miért is csodálkoznánk azon, éppen azon, hogy nincsenek nők a romániai magyar politikában, mikor lassan semmiféle ellenvéleménynek és másságnak sincsen ott helye? Az RMDSZ különböző szintjein nem volt túl sok nő az „örök ellenzékiségre” való berendezkedés korszakában sem, de az biztos, hogy a belső sokféleség elfogadása egyenes arányban csökkent a nagyhatalmi struktúrákba való beépülés erősödésével. És egyesek mintha ezt az állapotot akarnák még inkább befagyasztani, amikor a reformról úgy vélekednek, hogy annak a „pártfegyelem erősődését” kell szolgálnia. A maszkulin erőn túl nem másról szól ez, mint a mindenkori hatalomba való berendezkedésről, az erőforrások ellenőrzése feletti macsós küzdelemről, melyben az „árulózás” jól ismert mechanizmusai kitüntetett szerepet kapnak. Ezek értelmében magyarság-értékéből veszít az, aki másképp gondolkodik, másképp beszél, például a nemek közti egyenlőtlenségekről, az esélyegyenlőségről, a pozitív diszkrimináció gyakorlatáról, az etnikai, a nemi és a szexuális identitás közti kapcsolatokról. Ráadásul ezeken a témákon – látszólag, vagy legalábbis anyagilag – nincs mit nyerni, nem profitot hozó ez a befektetés. Számomra azonban az a politikus, illetve az az irányvonal jeleníti meg a hiteles reform ígéretét, aki és amely mindezeket az elveket be tudja építeni mind ideológiájába, mind pedig mindennapi gyakorlatába. Mérföldköve lenne ez annak, hogy tudunk-e vagy sem együtt, de mégis másképp gondolkodni közösségiségről és érdekekről, etnikumon belüli és etnikumok feletti szolidaritásról. Az, hogy éppen mennyi nő van az RMDSZ-ben, nem a végső állomása az esélyegyenlőség politikájának, habár abból a szempontból, hogy ez felszámolhatja a nemek közti egyenlőtlenségeknek ezt a formáját, célként működhet. De más vonatkozásban csak eszköz, mely hozzájárulhat ahhoz, hogy megváltozzanak politizálási gyakorlataink, közéleti tematizálásaink és végső soron a hasonlóságokról, különbségekről és egyenlőtlenségekről való gondolkodásunk. Csak nagyon halkan mondom: a feminizmus, a maga sokszínűségében, sokszor és sok helyen jó partnernek bizonyult ezekben a vállalkozásokban.

Ugrás az oldal tetejére